Egy háborús tél emlékezete

Zelk Zoltán a kórházban látta utoljára. Félig már megvakult, karja a tolókocsi mellett csüngött, öntudatlan teste meg azt üzente, hát „miért emlékezzünk a világra, ha az nem akar emlékezni ránk”. Gyengéd, feminin költő volt, de használta a jasszt, a bizarrt: „Mint halott lánynak / Mosolyog a szája, / Mosolyog a hold / Lengyelországba.” Jókedvében ezt írta egyszer: „Szeretem a plajbászt hegyezni / Az arcom könyvvel meglegyezni”. Máskor meg: „Az én életem nem élet / Csak életet játszik // Az a fa vagyok kérlek / Aki a vízbe látszik”. Szép Ernőnek hívták, a kabátját és a lakóházát nem egész egy évtizeddel azelőtt sárga csillag jelölte. Közben nyers, mégis lírai naplót vezetett. Szegényes étkeiről (vajas kenyér, tea, cseresznye), kielégítetlen nemi vágyáról, elfojtásairól és a kikeresztelkedettek antiszemitizmusáról. Szívesen dicsérte a nők púderezett arcát, rúzzsal kiigazított száját a légópincében, mert jólesett nekik. De hozzájuk nem nyúlt volna, hisz férjük, vőlegényük a fronton, ő meg csak munka­szolgálatra való.

Bár Szépnek nem volt érettségije, nem mindenki látott olyan tisztán, mint ő. Suba Sándor például a német megszállás másnapján, március 20-án bablevest kanalazva döntött úgy, hogy baltával ott helyben megcsapkodja tizenegy éves nevelt fia fejét, megszerezni az élettársa által a gimnazistára íratott ingatlanokat, melyekben ő is hosszú ideje élt. Mit remélt a munkanélküli, vagyontalan ember? Miért nem tudott örülni annak, hogy frontra nem vitték, s enni adnak neki?

Nehezen kibogozhatók a tervei annak a Stefánia úti magánpalota főúri garzonlakásában (nagy, kis és fürdőszoba, teakonyha, gőzfűtés, telefon, garázs, „olcsó békebér”) élőnek is, aki a sikertelen kiugrási kísérlet és Szálasi hatalomátvétele utáni napon, október 16-án belvárosi cserelakást keresett étkezővel, leszögezve, hogy „zsidó ajánlat nem érdekel”. Tényleg nem látta a jövőt, hogy mi zajlik körülötte?

Ugyane napon a nyilas Virradat újság fontos örömhírt hozott. A tizennyolc éves Zsitvay, az MRTSE legnagyobb tehetségű rúdugrója elérte a 370 centimétert. Ez alapot adott a bizakodásra, ha továbbra is keményen dolgozik. A rákosmenti pálya felett ekkortájt gyakran húztak el angolszász és szovjet bombavetők. Ám elhivatott hősünk erről nem vett tudomást, egyre csak ugrált a magas ég felé. Persze nem mindenki volt hidegvérű. A hírben nestert írtak mester, és rekondereményt rekorderedmény helyett. Ilyenek a szedők.

A Virradat számolt be a Vádol a védő című krimi sajtó­bemutatójáról is az Urániából, ahol már csak német és magyar filmeket lehetett játszani. A főszereplő Heinrich George volt, a legnagyobb német karakterszínész. Különös utat járt be. Önkéntesként harcolt az első világháborúban, megsebesült. Belépett a kommunista pártba, Bertolt Brechttel balos színházat csinált. 1933-ban kegyvesztett lett, 1937-ben feloldozást kapott. Játszott Fritz Lang filmjeiben, sőt a hírhedt Jud Süß, a valaha volt legantiszemitább moziban is volt kommunistákkal, amelyet Heinrich Himmler minden NSDAP-tag figyelmébe ajánlott. Életét egy NKVD-táborban fejezte be 1946-ban. 1994-ben megtalálták a sírját egy erdőben. Dns-ét azonosították, Berlintől díszsírhelyet kapott. Hol van ettől a mi Kiss Ferencünk, aki néhány hétre elfogadta a Nemzeti Színház vezetését Szálasitól, és nyolc évvel fizetett!

Érdekes korszokás volt, hogy az újság megírta a filmek és színházi darabok részletes történetét, drámai fordulatait. Tán azoknak, akik csókolózni jártak az előadásokra, és akiknek alibi kellett. Persze komoly dolgok is történtek, a Mikulás már ötödikén megkezdte a munkát. Így esett, hogy a közlöny szerint Lucz Gizella menyasszony vőlegénye, Szálasi Ferenc nemzetvezető államtitkári címet adományozott Lucz Gyula mérnöknek, a menyasszony bátyjának. Ekkoriban sokan kezdték használni Budapest-szerte a „lucgizi” kifejezést haragos nőtársaikra a gangon.

Budapest és környéke ekkoriban még tele volt nyúl- és tyúkketreccel, deszkakerítéses gyümölcsössel, szántóval. Utóbbi tulajdonosaira gondolva érdekes cikk jelent meg a talajművelésről. Tudni kell hozzá, hogy napjainkban terjed (terjed?) az az elmélet, amely tiltja a szántást, mert a mikroorganizmusokkal, rovarokkal, kisállatkákkal teli élő, két-három méter vastag termőréteget hamar húsz­centisre apasztja, amit aztán semmiféle kemikália nem pótol. Ismeretlen szerzőnk azt kérte a gazdáktól, hogy hagyják a szántást, vagy legalább sekélyen végezzék. Nehéz volna a gondoskodásnak, haza- és emberszeretetnek szebb példáját találni akkor, amikor házak dőltek romba, emberek baltázták egymást, s a jövőt az döntötte el, hogy ki a vőlegény.

Illetve talán mégis. 

205 ezren haltak meg (ma 128 ezren), és a természetes szaporodás aránya 5,5 ezrelék volt (ma −4,3 ezrelék). A háborús veszteséget ekkor még nem számlálták össze, azt viszont igen, hogy egy év alatt 37 ezer, naponta száz csecsemő halt meg. Íme a kérdés és a válasz: hogyan nem tudunk mi, maiak boldogok lenni?

A Fortepanon 1300 fotó található 1944-ből, a legtöbbjén vidámak az emberek. Nevetnek a lányok a vitorlás hajón. A fürdőruhás hölgyek a tó partján. Az autóturisták a pihenőben és a Normafánál a napszemüveges, síléces fiatalember, mert vakít a hó. Sőt az is, aki törmelék mellett áll, vagy aki mögött hiányzik a bérház teteje. Valami ősi ösztönt érinthet meg a fényképezés, az csal mosolyt az arcokra, akárcsak most. Érdekesek a fotókon megörökített budapesti plakátok. Az egyik szigorú rendszabályokat közöl a légiriadóról. A másik azt kéri, hogy fegyverrel védd a hazát, vagy adj vért. Megint másikon pedig egy cirkuszi előadás műsora szerepel.

Nem találni nyomát, talán csak legendaként terjed, hogy valaki akkoriban áthúzta a Pestszenterzsébet szót a 32-es villamos tábláján, és azt írta fölé, hogy „Front”. Az adatbázis egyik legszomorúbb képe mást örökít meg: emberek, főleg nők, gyerekek vonulnak sárga csillaggal a Rákóczi úton. Ki csecsemőt visz a karján, ki aggastyánt támogat, s szabad kezüket feltartják. A kép közepén fiúcska halad öccse mellett, talán az Auschwitz nevű német hely felé. Mégis mosolyog, és illendően bólint az objektív felé. Talán mi lehetünk az elsők, akik most visszaköszönhetünk neki, s nyolcvan év távolából megköszönjük, hogy gondolt ránk akkor, és üzent nekünk.

Vissza kell kanyarodni az irodalomhoz, tényleg rossz napok jártak rá. A kültelki vagány, Tersánszky Józsi Jenő a ciántól a kézifegyverig mindennel fenyegette a nácikat, mivel imádott feleségét gettóba zárták. Sárikával akkor ismerkedett meg, amikor nélkülöző öngyilkosként a Dunába ugrott a régi Erzsébet hídról, ám meggondolva magát óriási üdvrivalgás közepette kiúszott a rakpartra, és a szenzációéhes sajtó hőst csinált belőle. Sárikát persze kitagadták vagyonos szülei. Szerelmük pedig olyan nagy volt, hogy amikor évekkel később az asszony megbetegedett, a Baumgartner- és Kossuth-díjas író felhagyott legfontosabb, lényegi tevékenységével, a kocsmába járással. Ezt csak az asszony halála után folytatta kötelességszerűen.

Akkoriban gyorsan fogyott a regény, sok volt a giccs is. Az egyik karácsonyra megjelenő ezt írta: „– Kislányom – felelte Ottó, rendreutasító hangsúllyal – a bácsinak nincs felesége. – Mért nincs? – tudakolta tovább Zsuzska. – Mert a bácsi nem óhajt megnősülni – felelte Zsigi. – Milyen kár – mondta magában Ottó. – Milyen jó – örvendezett befelé Eszter.” A mai olvasó nem hidegre, éhségre, bombáktól rázkódó házfalakra gondol, hanem hogy Ottó, a kulturális szocializmus ébredő híve férjül akarja a bácsit, Eszternek hasonló, de más irányú hajlamai vannak, Zsuzskát kommuna neveli, és a bácsi miért bácsi. Ja, ekkor volt Kossuth halálának az ötvenedik évfordulója, de már senkit nem érdekelt a Kossuth–Széchenyi- és a Kossuth–Deák-vita. Melyről mint hazánk romlásának fő okáról annyi szépet írt Bajcsy-Zsilinszky Endre, akit – c’est la vie – épp december 24-én akasztottak fel.

Pedig akkor is volt Vim, Ferenc József keserűvíz, Corvin áruház és Rába teherautó. Idén december 24-én az oroszok talán nem kezdenek támadást Budapest ellen, folytatni a világháború legbrutálisabb, de eltagadott pusztítását. Drezda, Hirosima és Nagaszaki még együtt sem éri el ennek mértékét, melyben csak a polgári lakosság 250 ezer embert veszített. Azon szilveszteri éjszaka legszerencsésebbjét Kárpáti Károlynak hívták. Kétszeres Európa-bajnok birkózó, déligyümölcs-kereskedő volt az Angyal utcában. Szilveszterkor kisebb társaságot hívott a lakására. Szépen ünnepelték az újévet, még játszottak is. A revolverével, mellyel aztán természetesen szívtájékon lőtte magát, ahogy az már ilyenkor gyakori. Becsületére legyen mondva, hogy a csaknem végzetes sebesülése után a saját lábán ment le a mentőautóhoz, hogy ne okozzon több nehézséget a sokat szenvedő embertársainak. Mert nemcsak a hülyeség, de minden emberi örök.

Nyitóképen: Szovjet katonák a Ferenciek terénél
Fotó: Fortepan